Június 15-én furcsa, mégis nagyon kellemes élményben volt részem: ott ültem a dedikálóasztalnál az Ünnepi Könyvhéten. A saját könyvemmel.
Körülöttem ismert szerzők dedikáltak, sokuknál hosszú sorok kígyóztak. Eszembe jutott, amikor évekkel ezelőtt én is beálltam egy ilyen sorba – Vámos Miklós dedikált éppen, és hosszasan vártam, hogy pár szót válthassunk, és aláírja a könyvét. Most visszanézve, nem is tudom pontosan, miért olyan fontos ez az embereknek. Talán azért, mert egy dedikálásban ott van valami személyes: a szerző keze nyoma, egy pillanatnyi találkozás, amit magunkkal vihetünk.
És most én ültem ott. Annál a bizonyos 51-es standnál, a Helyesen Magyarul kioszkjánál. A könyvem nem regény, nem verseskötet – hanem egy városi élményekből, tippekből összeállt naplószerű oldalakkal megspékelt programajánló. Kaptam egy órát a dedikálásra, és magam is meglepődtem azon, hogy egyetlen percig sem maradt üres a székem. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki eljött, megosztott egy mosolyt, egy emléket, vagy csak annyit mondott: „itt voltam”. Ez az óra nekem sokkal többet jelentett, mint egy aláírás – igazi találkozások történtek.
Jöttek régi kollégák, a blogom eddig ismeretlen olvasói. Jöttek ismerősök, rokonok, barátok. Mindenkivel próbáltam pár szót váltani – nem csak az udvariasság kedvéért, hanem mert tényleg szerettem volna, ha a dedikálás nem csak egy „szeretettel” meg egy gyors krikszkraksz, hanem valami személyesebb. Egy üzenet, egy pillanat, ami talán megmarad.
A dedikálás tehát nem csak gesztus. Kapcsolat. Egy rövid találkozás a sorok mögött megbújó emberrel – aki írt, és azzal, aki olvas. És persze nagyon jó érzés, hogy kíváncsiak vagytok a könyvre, hogy bizalmat szavaztok neki azzal, hogy megveszitek. Köszönöm nektek.
